nem tudok címet..

ó, hogy mennyit szenvedtem
mennyi embert csak tűrtem és tűrtem
mennyit vágytam, mennyit kaptam
és még is mindig egymagamban maradtam

én harcolok! mert harcos a lelkem
de ha egyszer egy aprócska porszem
kettészeli szívem s lelkem, majd elviszi
a felével már nem tudok mást, csak hinni

szívemben tombolt a boldogság
(vagy félszívemben, de akkor csak a bolondság)
de most már a boldogság tova szállt
helyére valami furcsa érzés állt

még fél a lelkem, de szívem már egész
mint valami merész erdész
vágtam át az erdőn, utat törtem
törtem, törtem, s közben embereket öltem

voltam magányos, majd párra leltem
barátra, ki nem volt ellenem
de lám, a barát vált, megvet, elszáll
s intelmemnek megvetően ellenáll

hát megint egyedül vagyok utamon
mikor már a szíved nem visz tovább utadon
enyémre ne gyere! ez már csak nekem jár
mert te voltál az, ki az útról mindig lejártál

nem jöhetsz vissza! a fák sem engednek!
én nem voltam soha ellened!
de te ellenem voltál,túl sokszor túl sokáig
s mégis én vissza köszöntem boldogan egészen máig

de mikor ma megláttalak, nem éreztem
a boldogságot, mint egészen régen
csak ürességet, mint mikor egy ismeretlen
mesélni nekem az utcán minden intelmem

idegenné váltál, és tudod, túl jól tudod
de ezt remélem meg soha nem bánod!
mert én sem bánom, kiégtem, tovatűnt
az az érzelem, valahogy megszűnt

persze nem örökre, legalább is azt hiszem
de mikor azt mondom, igaz szerelmem
hirtelen te jutsz eszembe, majd a nagy fehér táj
min egyszer te velem voltál



Ever Helsing