életet embertől elvenni
én nem tudom mit akartam, tán az örökkét?
de ki mondja meg, hogy meddig élni örökké a létét?
nekem örökké, és soha nem volt
mára már csak egy folt
egy folt, mellet képpé festek
hogy megmaradjon emléke apró szívemnek
én hibáztam, elismertem, tévedtem
de hogy ő csak engem okolt, mindig éreztem
változott, de mond meg, merre?
miért ment át a világ másik peremére?
kérem vissza régi létét!
de vigyázz, lásd a mértékét
te nem láttad, csak ellenséget bennem
egy mocskos kis szajhát, ki eltévedt az életben
szajha volnék? ki rád ragadt
az történt, s nálad maradt
lelkem, szívem, vérem amim csak volt
és még mindig meg van benne, az az aprócska folt
eldobtál oly könnyedén, meglepetten álltam
hogy mi is volt, mire igazán vártam?
azt nem kaptam meg, mert meg nem adtad
de azért mégis, fohászkodásom két kézzel faltad
nevettél, gúnyoltál, semmibe vetted létem
de nem érdekelt, mert csak a végtől féltem
Óvjon már? nem! nem kell más védő karja!
engem ne más védjem, lelkem nem ezt akarja!
védjen őrző szemed, mosolyod, kezed, lelked
ne pedig más, ki egy perc alatt elfed
én nem elbújni akarok, hanem véled lenni
véled lenni, és az égig emelkedni
vagyis csak akartam, bár még mindig akarom
de úgy látszik nekem veszélyes akarnom
hisz akartam, eltoltál, meguntál, vagy egyéb
s most szállhatok másik ágra, mint egy megsebzett veréb
szállhatok, de akaratom mást diktál
köröttem még mindig emléked foszlányokban vibrál
száll,száll lelkem ágról ágra
de megnyugvást pici szívem, csak nálad találna
elhagytál? miért? miért engem?
mért érzed, hogy pótolható lelkem?
való igaz, pótolható, mint bármi más a világban
de én a világban, csak néztelek, s közben az esőben álltam
védj meg, szoríts magadhoz némán
ne fordulj el, mosolyogva nézz rám
lássam mosolyod, királynői arcod
ha de rántsunk most, mindenki előtt kardot
boldoggá tenne halálom tudata?
és ha lelkem tudtod nélkül halna?
élveznéd folyó vérem látványát?
ilyet, mint most az ember ritkán lát
látnod kéne most arcom minden vonását
látnod kéne, hogy tükrözi hajdani arcom valós mását
látnod kéne könnycseppjeim vérszínű folyamát
bárcsak.. bárcsak a saját szemeddel látnád
de miért is látnád? hisz sose láttad
csak azt láttad, amit két szép szemed kívántat
én megadtam... majd te is nekem
hogy siklott ki ennyire hajdani életem?
te voltál mindenem, te láttál engem
te láttad, igazam, lelkem, s vele minden félelmem
te tudtad ki vagyok, tudtad mit érek
de most, elszállok fejed fölött, mint egy rossz ének
pedig én szeretlek.. de mennyire szeretlek
szemedbe viszont nézni már nem merek
mert nem látom a csillogást mely csak értem élt
azt a csillogást, mit mindenki magéknak remélt
enyém voltál, megszereztem lelked
s amint megszereztem, követtem minden tetted
féltettem azt a gyémántot, mit tőled kaptam
tőled kaptam, és másnak soha oda nem adtam
irigy voltam, kapzsi, mert gyönyörű volt, még mindig az
de ez a tudat számomra sovány vigasz
mert már nem az enyém, nagyobb darabja sem
amit amit féltek, túl hamar elveszítem
gondolkodtam.. tettemen, tetteden, életünk részén
elgondolkoztam elején, közepén, s fájdalmas végén
rontottál. nem egyszer, sem százszor
bántottál meg engem, s én is téged párszor
de én is hibáztam.. lelkem erőltette lelked láncát
nem engedte lelkem, lelkednek a szabadság vágyát
éltem mint gőgös, vad királynő a trónon
de hibáztam több száz féle módon
gonosz, kapzsi, helytelen királynő
ki mostanra egy utolsó hibát lő
feléd, s a lánc elszakad
most már lelkeld másé, most már szabad....
sírok utánad, sírok, üvöltök, kardomat letészem
hogy olyan, mint te nem lesz még egy, érzem
nem is keresek többé mást, mert értelmetlen lenne
inkább bezárkózom lelkem ketrecébe
de elődszőr megkeresem lelked a sötét éjben
m,eg keresem lelked, a barátság erdejében
itt mindenki gyűlöl, de most este van
és ilyenkor nem gátol meg aprócska falam
most este van, nem zavar senki
most, még utoljára lelkemnek meg kell tenni
egy királynői ágyban pihensz, alszol
most nem tudod hogy ott vagyok, nem tolsz el magadtól
fájdalmasan mosolyogva nézlek
csak nézz rám még egyszer,, könyörögve kérlek...
de te nem kell fel, csak szuszogsz békésen
hogy milyen szép a látvány.. így teljes egészében
annyira fáj látványod, és mégis megnyugtat
én voltam az, ki szerelmének mondhat
lelkedbe szerettem, és nem fog múlni az érzés
még akkor sem, ha hibás volt akkoriban, az az aprócska kis lépés
elmerengek ismét mindenen, de hibáid elvésznek
bennem már csak a szép emlékek élnek
nem felejtem mosolyod.. nem.. azt soha
te voltál az, kinek tökéletes mindig a mosolya
a karomhoz nyúlok, rajta a börtön kulcsa
a tapintása puha, egyben kemény, és furcsa
színe aranyban játszik, gyémántokkal tetőzve
én magam csináltam, vele órákat vesződve
de meg érte, mert szép, méltó kulcsa lett
kulcs, ami engem még szabaddá tehet
kezedre fonom az aranyszínű tárgyat
még van amit adok neked, de az még várhat
nem fogod tudni, mi az a karodon, ha felkelsz
de ha akarod, vele tudod, hogy meglelsz
ha szíved nem felejt, tudni fogja a kulcs célját
tudni fogja, hogy áttörheti börtönöm acélját
kiszabadíthatsz, szolgáddá tehetsz
vagy kirángatsz, s a föl alá temethetsz
nekem mindegy mit teszel, mert rád bízom
többé lelkedet nem kínzom
föléd hajolok, arcodra csókot tészek
szárnyam kibontom, átadom magam a fekete égnek
berepülök cellámba, összehúzom testem
s várom lelked, ki remélem megment engem
33 versszak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése