szorúl a nyakam körül a hurok. de más bajok is vannak.
pár napja (bár szerencsére nem látszik) őrlődöm. de magamban. sok minden van, ami napi szintű gondolkodást igényel. ott van a tanulás. teljesen el ment a kedvem. tudásvágyam nem múlja felül a bukástól való félelmem. folyamatosan hozom a rosszabbnál rosszabb jegyeket, és emiatt hazudok anyámnak. félek hogy eltilt. hogy miért is lenne gond? csak és kizárólag egy személy miatt. nem tudnék egyetlen igaz barátommal beszélni, nem lenne kinek kiöntsem a szívem, és ez lelkileg eltiporna. de nm húzhatom sokáig. tudom.
ma gyorsan haza értem.. olyan fél kettő körül itthonv otlam be kapcsoltam a gépet. és ekkor hívott anya. kérezte mivan semmi stb.
haza jön szeretné látni az ellenörzőm. jó. oké..
mi mondjak mégis?
azt hogy: ne basszus, van benne egy rakat egyes! pf.. naná.
gyűlölök hazudni... sosem voltam hazudós... soha... mindig volt bennem annyi tartás, hogy megmondjam az igazat. de most.. most hogy mi a kockázat. nem megy. a kockázatnak ma sokat köszönhetek.
lelkileg ma teljesen a minuszokban úsztam...
mosolyogj. de nem ment. egész nap szótlan voltam. belül pedig sírtam olyan szinten, hogy néha erőt kellett vennem magamon nem kicsit, hogy ne sírjak ténylegesen. nem vigasztaltam magam semmivel, kiakartam üríteni a gondolataim. de ez csak addig sikerült, míg a sírás inger elmúlt.
itthon miután letettem a telefont ( aki akar nézzen emos hülye gyereknek, depressziós kűrvárnak, divatgecinek, vagy aminek akar, ide leírom. és nem érdekel ki mit gondol) megfogtam régi pengémet és elkezdtem vágni a karomat. aki nem csinállta még,mert nem volt oka. nem fogja meg érteni... nem is várom el... meg akartam halni, a sablon szöveg igaz? igen.. addig amíg az ember ténylegesen nem azt érzi. utána már egy kicsit megváltozik a véleménye.. szarrá vágtam akarom felül. majd úgy döntöttem, hogy még pár dolgot végig nézek a telómon, s talán a gépemen is.. végig néztem az sms-eim...
furcsa dolog történt velem, olyan, amit még sosem történt velem. Sayuri sms-ei egytől egyig megvoltak, pedig azt hittem a telefonom törli őket.. végig olvastam az sms-eket,majd elkapott egy olyan színű sírás roham, amilyen még valószínűleg soha. annyit hajtogattam hogy miért. majd letettem a pengét, és a géphez jöttem. valószínű hogy ha folytatom akkor áttérek az artériákra. nincs semmi kedvem élni. de Sayuri annyira hiányozna... nem sok ember van, aki miatt élni szeretnék.. sőt... vannak akik miatt inkább meghalnék de... "bármilyen szar, még ki kell várni a holnapot" semmi erőm hozzá... semmi... de Sayurira szükségem van, akár tetszik, akár nem. és ha eltiltanak a géptől. akkor gyakorlatilag nekem vége. lelkileg már így is a nagy büdös semmiben vayok, az eélmém már nem követi az élet eseményeit. csak a félelemmel kapcsolatos részem.mert már tényleg csak az tart a valóságban. már menekülnék oda, ahol a fájdalom is érdekes, ahol velem nevetnek nem rajtam, ahol nem én vagyok, hanem ő. és ahol ha megölnek, boldogsággal tölt el...
de itt megszökni nem lehet az élet elől, mert az úgyis megtalál....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése