á igen

ma voltam dráma felvételin.
miért is? nem vagyok benne biztos igazán.
talán csak ürügyet kerestem, hogy felhívassam Sayurit, de hiába
hisz nem vette fel.
de már úton voltam. 
a belváros számomra egy valódi betondzsungel
ijesztő, rejtélyekkel teli vad, megszelídítetlen vidék, ahonnan kitalálni felér egy bátorságpróbával
én be csöppentem a belváros szívébe, ahol senkit nem ismertem, nem tudtam mi merre van, antiszociális betegségem lévén az információ szerzés nehezemre esett. de nem akartam késni. 
a6-os villamoson eszembe jutott ismét Sayuri. 
mikor még itt volt, és kérdezgettük merre kell menni. 
ismét kérdeznem kellet
de egyedül
egyedűl, egy olyan helyen, ahol a sírás kerülgetett

~légy erős! Everlice!
erősnek lenni? én? a városban? 
öngyilkosság a köbön!
amikor a villamosról leszálltam valaki meglökött, kérdőn néztem a őre, aki megvetően végignézett rajtam, majd elment
nem értettem az egész helyzetet. nem voltam az útjában, nem ismertem, akkor?
furcsa az ember....
próbáltam valakit megkérdezni, hogy merre menjek, de nem volt rá időm. egy férfi folyton szólítgatott
 hé, kislány keresel valakit? segítsek?
nem mertem válaszolni, nem mertem ott maradni. jött egy hatos villamos, ismét. ránéztem a férfira aki közelített sietve rohantam fel a járműre, majd elmentem vele egy megállót.
ekkor már 45 volt... és nekem 15 percem marad arra, hogy megtaláljam a célt.
miután leszálltam, ismét hívtam Sayurit
fájt a szívem, rosszul voltam, és nem tudtam mitévő legyek. egyedül voltam, túlontúl egyedül.
de nem vette fel. dühössé váltam. 
"miért? miért nem? miért most nem?" 
balga kérdéseket tettem fel magamnak, de kellettek. kellett valamin gondolkodnom.
elkeseredve, kissé megtörve kerestem tovább azt az eldugott célt,amerre tartottam.
végül az egykori zsidónegyede találtam rá az iskolára, ami egy pcit elgondolkoztatott.
ott álltam egy tábla előtt melyen ez állt: ez a település a II. világháború zsidónegyedeként szolgállt
elképzeltem pár ember életét itt. bár alig volt időm, de ezt nem hagyhattam ki. 

végül abbahagyva az ábrándozást, visszatérve a valóságba bementem az iskola kapuján.
az első, ami szembejött nekem, az az volt hogy az iskola semmilyen. nem tetszett
semmi extrát nem véltem felfedezni a folyosóin.
kissé csalódottan írtam fel a nevemet egy lapra, majd leültem a várakozóba. 
pár perc múlva beinvitáltak minket, egy terembe
addig a pontig nem tetszett a suli, semmi extra semmi számomra érdekes, nos... abban a pillanatban, ez megtörni látszott
egy előadó teremben találtam magam. mely ugyan nem volt nagy, de még sosem láttam hozzá hasonlót
a férfi csoportokba osztott minket, majd elmondta hova megyünk, mikor stb....

körbenézve a teremben észre vettem, hogy nem voltunk sokan, és nem csak hogy kevesen voltunk, de még a társaság 99%-a lány is volt!
1, azaz egy fiu volt az egész felvételiző brigádban.
számomra meglepő volt....
minden esetre nem törődtem vele, azt hittem majd többen is fognak jönni.
az első csoportban voltam. én, és rajtam kívűl még 4 lány... és az az egy szem fiú :)

ééés.....
érdekel a folytatás? 
vagy netán, hogy mikre gondoltam utam közben? akkor ettől a bejegyzéstől ne várj sokat. 
Éva néni zseniális ötlete nyomán novellába foglalom a mai napom. 

de erre várnotok kell. 
itt a hétvége. nekem semmi dolgom, és rég írtam rendes novellát

azt hiszem, hogy ezt a történetet ki se kell színeznem, jó lesz ez így is :)