3 unalomból szültett vers

áh.. ezekre nem vagyok büszke
unaloműzés volt
gome ^^"

álszent

hol vannak a mély érzések...
érzés hiányában égek
fáj, szeretem,akarom,de nem bírom
nem tudom... tán hiányzik, mert magamból kiírom

annyi fájdalmas érzés tova tűnt bennem
de helyére semmit sem sikerült tennem
én felvettem az álarcot, találtam...
a porban hevert, hát felvettem, nem hátráltam

kényelmes egy álarc nem mondom
de nem oldja meg egy cseppnyi gondom
hát még a tengert, melyben az a csepp semmivé válik
most is bennem, valami foszlányokra mállik

mi ez? mit vesztek el hirtelen?
mi az, mi pár percre még trónolt szívemen
és most eresztem, bár még sosem éreztem, láttam, kívántam
nem értem... én magamnak érzéseket szántam!

hova lettek? fájdalmam sincs! semmim, ami volt!
még az sem maradt meg! az az aprócska folt!
pánikba esnék, de az is érzés! és nem érzem!
adják vissza az érzelmeim.. kérem!

hát mit tettetek velem? mi lettem?
nem vagyok már az a régi, fanyar, semmirekellő szívtelen!
sem az a vidám leány, mert ez csak álarc!
szívemben már minden eltűnt, a szeretet az öröm, a fájdalom, a párharc

oldódik bennem a reszketés, egyenessé válik utam
túl gyorsan jöttem rendbe, még mit sem tanultam
én még szenvedni akarok, s tán fogok
de addig is, csendes imát mondok

ez egy hazug vers, egy álszent, mit sem érő dal
ki e sorokat olvassa, hazugságot hall
gondoljátok, ennek elment esze, mint a többinek
de kérdem én. nem ismertek.. akkor ítélkezni minek?

utolsó sorokban vallok, ti háborodtok szüntelen
kiabáltok rám.. jaj.. mi lesz velem?
semmi... nem hattok rám szavakkal
majd én jól el leszek szerény személyemmel, magammal

Frics Bettina

hazug lélek

lészek király, bár lánynak születtem
lészek hírnök, bár mindig mással üzentem
lészek istened, poklod földi ura
s nekem könyörögsz majd,hogy ne omoljon tested hamura

leszek én minden, ha már voltam mivoltam semmivé omlott
leszek a rendhagyó, kinek életét hamar kioltod
varázsollak békává,hattyúvá, egérré
de ettől sem válsz majd daliás királlyá, oly merésszé

kívánj tőlem bármit. meg kapod majd álmodban
én is sokat álmodtam, majd ébren másokat vádoltam
én kértem ezt meg azt, kaptam a semmit, s más egyebet
de hogy látni véltem, azt a nyavajás eget...

azt nem tiszteltem, mert ne érdekelt léte
gyermeki lelkem a csodát semminek vélte
csoda volt nekem a kastély, a ló, a korona
persze ez sem volt más, mint az álmokkal teli óvoda

nekem ígérték! tartották-e szavuk?
ugyan már... semmi nem érdekelte őket, csak saját maguk
gyermeknek adott szavuk porrá omlott hirtelen
kimondták, majd sebet hagytam szívemen

mondták: leszek királylány! lesz váram,szép ruhám
csak most az egyszer, fogjam meg apró fuvolám
és én tettem, mit tennem kellet, hasztalan tettek
az ígéretek hamar semmivé lettek

leszek király!Isten! szolgasorba taszítom lelked
markom erős, szorításom nem enged
hazudtál nekem, mert gyermek voltam!
miattad tán, örökre össze omlottam.

Frics Bettina

  

ismerős idegen

ágyamban fekszem, a plafont nézem
gondolkodom, a régmúltad felidézem
kicsit megváltoztam, kicsit más lettem
önmagam létét az égig emeltem

nem vagyok még fáradt, még nem alszom
még elmémet egy kicsit kifakasztom
gondolkodni támadt kedvem hirtelen
picit átlátni próbálok a magam alkotta rímeken

kusza egy gondolat menet fonja magát ébren
kicsit elmerít, és lenn hagy, lenn a mélyben
ott fekszem. meg az ágyamon is tán
sok minden jut eszembe a plafont, az éget látván

hjaj... mi is az, mi foglalkoztat így éjszaka
mert egy biztos nem: a város sötét, mélyről jövő hangja
de akkor mi? mi gondolkodtat el engem ily' hasztalan
hogy fecsérlem az időmet effélékre... egyszerűen hallatlan!

gondolkodjam rólam, rég jártam eszemben
rég láttam azt a gyanakvó szikrát barna szememben
rég gondoltam magamra, nagyon rég
nincs már meg magamról az a gondolkodtató fénykép

ki vagyok én? kire is gondolok?
ki vagyok én, hogy állandóan változok?
emlékszeme még magara három évvel ezelőtt
mikor a fájdalom nyila szíven lőtt

emlékszem még rá? hogyne tenném
hisz minden nap egy szomorú arc feküdt le mellém
ijesztő, ki voltam, az a vészjósló idegen
ki sebet hagyott megannyit szívemen

ó, az az idegen, mégis ismerős bárgyú arc
ó.. az az ismeretlennel való örökös harc
ó jaj de hiányzik, ó jaj emléke is fáj
de mégis... ha majd egyszer újra erre jár

az az idegen ismerős sötét lelkű angyal
ajándékozzon meg azzal a sírba hívó hanggal
melyet egykor én adtam ki, mikor fájt valami
halljam azt a hangot, melyet már sosem lehet hallani...

Frics Bettina